Ma az 1956-os forradalom és szabadságharcra emlékezünk. Ki így, ki úgy. Ami nem is lenne baj, ha nem alapjában véve gondolkodnánk másképp. 51 évvel ezelőtt forradalom volt, ha valaki ezt nem ismeri el, akkor kár az illetővel beszélgetnünk; ugyanis nincs miről. Mint már egy korábbi írásba említettem – Havas Szófia kapcsán – 56 egyfajta megítélése egy diktatórikus rendszer alapja volt, majd helyesen a demokrácia, a harmadik Magyar Köztársaság alapköve lett, és máig az. Remélem. Az akkori vezetőknek – legyenek azok politikai, vagy egyházi elöljárók – közös kívánalma, akarata volt a szabadság, a függetlenség, az igazságosság, bár a megoldásokat másban látták. Ezek az értékek és az értük folytatott harc a ma emberének is például szolgálhatnak. A gond tehát akkor kezdődik, ha ezek az alapvető értékeink megkérdőjeleződnek. A rendszerváltás utáni 17 évnek elegendőnek kellett volna lennie, hogy megtaláljuk a saját „arcunkat”, azaz, hogy tudjuk mire épül a demokráciánk és identitásunk. Úgy látszik nekünk nem volt elég.
Ma emlékezzünk a forradalmárokra és a Pesti srácra, aki nemcsak 1957-ben lett az év embere.
