social

„Az életmű jelen időben él(...), jelen idejű szerzőről van szó”

Elhunyt Szabó Magda Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas író, Budapest és Debrecen díszpolgára… és még sorolhatnánk elismeréseit.

Debrecenben született 1917. október 5-én. Szülővárosában érettségizett 1935-ben, 1940-ben a debreceni egyetemen kapott latin–magyar szakos tanári és bölcsészdoktori diplomát. 1949-ben kapta meg a Baumgarten-díjat, de polgári származása miatt ezt visszavonták, és állásából is elbocsátották, egészen 1958-ig nem publikálhatott. Az eredetileg költőként induló Szabó Magda 1958 után már regény- és drámaíróként tért vissza. A Freskó és Az őz című regények hozták meg számára az országos ismertséget. Ettől fogva szabadfoglalkozású íróként élt. Számos önéletrajzi ihletésű regényt írt, az Ókút, a Régimódi történet és a Für Elise saját és szülei gyermekkorát valamint a XX. század elejének Debrecenjét mutatja be. Sok írása foglalkozik női sorsokkal és kapcsolataikkal, például a Danaida vagy a Pilátus.

1985 és 1990 között a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka és zsinati világi alelnöke volt. 2000-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja és az irodalmi osztály rendes tagja lett.
1947-ben kötött házasságot Szobotka Tibor íróval, akinek alakját Megmaradt Szobotkának című könyvében idézte fel. A férj halála után Szabó Magda lett hagyatékának gondozója.
Az egyik legtöbbet fordított magyar íróként regényei számos országban és nyelven megjelentek. Szabó Magdát az Oktatási és Kulturális Minisztérium saját halottjának tekinti.

„Szabó Magda magyarságát és a magyarságában európaiságát hangsúlyozta (…) magyarabb és a magyarságában európaibb szerzőt (...) elképzelni sem lehetne” -  mondta Barna Imre az Európa Könyvkiadó vezetője.

            Az olvasó az utóbbi gondolathoz nem is tehet semmit. Szabó Magdát olvasni nem csak élmény, de gondolat-, identitásformáló is. Távozása pótolhatatlan! Kifejezhetetlen amit az embereknek adott; nemcsak a magyar irodalom, de az egész társadalom elvesztett egy gondolkodót, művészt… illetve nem teljesen, hiszen írásai, és ezáltal gondolatai velünk maradnak.

            Emlékezzünk Szabó Magdára!

A Benes-dekrétumok  megerősítése kapcsán,  én nem szeretnék ennek a jogi  és  erkölcsi kérdéseire kitérni, erről talán nincs is értelme vitatkozni,  abban nagyjából mindenki egyetért Magyarországon, hogy ez egy abszurd dolog – és az is amekkora többséggel elfogadta a Szlovák Parlament. A megoldás és a miértek kapcsán azonban van miről beszélni.

Először a megoldássokkal kezdeném. Sokan ma Magyarországon úgy gondolják a szemet szemért, fogat fogért – azaz a talió elv – alkalmazás a helyén való, de nem is akárhogy! Ezek az emberek azt mondják: Hívjuk vissza a nagykövetet! Ne engedjük be a szlovák munkavállalókat, vállalatokat, árukat! Mennyi remek ötlet! Csak egy a bibi, ha ezt mind meglépnénk, akkor megint kik járnának rosszul? A magyarok. Határon innen és határon túl. A baj ott kezdődik, hogy az emberek nagy része nem képes a nemzet államok szintjén kívül másban gondolkodni. Pedig kellene, mivel EU tagok vagyunk vagy mi fene. Na már most ha meglépnénk ezeket a kedves nacionalista lépéseket, akkor valószínűleg a magyar állam kapna büntetést, a felvidéki magyarokkal szembeni atrocitások pedig csak megerősítést kapnának a szlovák nacionalisták körében – és ők vannak elegen mint látjuk, ráadásul politikai támogatást is kapnak. Én nem azt mondom, hogy nem kell foglalkozni ezzel a szégyenteljes döntéssel, vagy, hogy szemet kellene hunyni felette, de be kell látni: egy közösséghez tartozunk, ezért a megoldásokat is e kereteken belül kell keresnünk. A magyar politikai elitnek és elsősorban a kormánynak kell megtennie a lépéseket Brüsszel felé és konzekvensen kiállni, képviselni érdekeinket.

Másodsorban a „Miért?”. Valószínűsíthető, hogy itt nem arról van szó, hogy a kint élő magyarokat meg akarnák fosztani jogaiktól újból. Az okok politikaiak: egyrészről a regnáló szlovák kormány meg akarja őrizni, és be akarja biztosítani pozícióit a szlovák nacionalisták által – és ez úgy tűnik sikerül is. Másrészről ehhez kapcsolódóan ez a fajta nacionalizmusra való hajlam valószínűleg egy identitását kereső nemzet kívánalma; a Szlovák Köztársaság 14 éve létezik 1993 óta, előtte csak 1938-tól 1944-ig volt független állam, ez pedig összesen 20 év. Meg kell tehát értenünk, hogy még nem alakulhatott ki stabil identitás tudatuk a független államukkal kapcsolatban, és mivel a X. századtól az I. világháború végéig magyar fennhatóság alá tartoztak adott az ellenségkép is: a magyarok. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy el kell fogadnunk mindent, de tudnunk kell megfelelő válaszokat adni az adott helyzetre.

Az én kívánalmam csupán annyi, hogy képesek legyünk az Európai Unió kereteiben gondolkodni. Legyünk európaiak!

Ma az 1956-os forradalom és szabadságharcra emlékezünk. Ki így, ki úgy. Ami nem is lenne baj, ha nem alapjában véve gondolkodnánk másképp. 51 évvel ezelőtt forradalom volt, ha valaki ezt nem ismeri el, akkor kár az illetővel beszélgetnünk; ugyanis nincs miről. Mint már egy korábbi írásba említettem – Havas Szófia kapcsán – 56 egyfajta megítélése egy diktatórikus rendszer alapja volt, majd helyesen a demokrácia, a harmadik Magyar Köztársaság alapköve lett, és máig az. Remélem. Az akkori vezetőknek – legyenek azok politikai, vagy egyházi elöljárók – közös kívánalma, akarata volt a szabadság, a függetlenség, az igazságosság, bár a megoldásokat másban látták. Ezek az értékek és az értük folytatott harc a ma emberének is például szolgálhatnak. A gond tehát akkor kezdődik, ha ezek az alapvető értékeink megkérdőjeleződnek. A rendszerváltás utáni 17 évnek elegendőnek kellett volna lennie, hogy megtaláljuk a saját „arcunkat”, azaz, hogy tudjuk mire épül a demokráciánk és identitásunk. Úgy látszik nekünk nem volt elég.

Ma emlékezzünk a forradalmárokra és a Pesti srácra, aki nemcsak 1957-ben lett az év embere.

A civilségnek a civil kezdeményezéseknek mindig is nagy hagyománya volt Magyarországon, amelyet bár a szocializmus tiltott, majd megtűrt mindig is valamilyen formában megmaradt. Ilyenek voltak a mozgáskorlátozottakat segítő civilek, amelyek talán a legtöbb hagyománnyal és tapasztalattal rendelkeznek hazánkban. A rendszerváltás után pedig sorra alakultak a szebbnél szebb célokat maguk elé kitűző alapítványok és egyesületek. Természetesen a „civil” fogalma nem csak őket takarja (lehetnek ezek formális és informális szerveződések is), de én most ebben a szűk értelemben használom ezen szervezetek megjelölésére.

            Jelen vitaindító írásomban nem különösebben szeretnék több időt tölteni a fogalmi keretek tisztázására vagy éppen a magyar civilség történelmére, célom, hogy gondolkodjunk el a következő kérdéseken: Civil vagy nem civil? Független-e a civil? Ezen kérdésnél hiányzik még egy-két szó, hogy közelebbről tudjuk értelmezni a kérdéseket; ezek a szavak: állam és önkormányzat. A valódi kérdés tehát:

Mennyire tudnak függetlenedni, civilek maradni a civil szervezetek, ha forrásaik nagy részét az államtól, vagy valamely önkormányzattól kapják?

Természetesen ezek köréből kivenném azokat a szervezeteket amelyek állami megrendelésre szolgáltatásokat nyújtanak, bár itt is van függőség a megrendelő felől, de ez nem erősebb mint egy más, nem állami megrendelő esetén. Itt tehát arról van szó, hogy megrendelés nélkül, a működésre felhasznált pénzek java közpénz jó néhány alapítvány és egyesület esetében; ez pedig függőségi kérdéseket vet fel. Mennyire lehet civilnek maradni, és saját célkitűzéseket megvalósítani, civil érdekvédelmet folytatni, akár az állam ellenében is, ha onnan származik a működésre felhasznált pénz?

            Várom az ötleteket, véleményeket.

No, úgy néz ki három kérdésben lehet ügydöntő népszavazást tartani 2008-ban: vizitdíj, korházi napidíj és tandíj. Ezeket, ha megnézzük közelebbről mind a szociális témakörbe tartozik,  valahogyan mindenkit érint vagy érinteni fog - anyagilag. Ezért is tartom fontosnak, hogy mindenki írja alá, a népszavazás kiírásához szükséges aláírásgyűjtő íveket.

Havas Szófia új képviselőnk!

Havas Szófia egy új MSZP-s képviselőnk. Ez a mondat azt sejteti, hogy nekünk, választóknak, magyar állampolgároknak valami közünk lenne hozzá. Jelentem nekem nincs, és remélem nem is lesz. Nem mi választottuk és kijelentései után remélem nem is fogja senki. Hozzá kapcsolódóan rengeteg cikk látott napvilágot, de mégsem lerágott csont, mert a kijelentései mellett elmenni nem lehet. Amikor a HVG (XXIX. évfolyam 40. szám) hasábjain olvastam a vele készült interjút és a „Nem szeretnénk ezen lovagolni, hiszen a múlt teljesen átértékelődött. Önnél is?” kérdésre adott válaszának elolvasása után majdnem leestem a székről! Hogy 1956 nem forradalom, és „nyilaskeresztesek” illetve „géppisztolyokkal köröző fiatalok” voltak ott mint a zsidóüldöztetés idején? Mi ez kérem?! Ja és elnézést se kérünk – nem mintha az segítene.

Teszem fel a kérdést: Kinek mit jelent ma az 1956-os forradalom? Erre és ennek megítélésére épült egy rendszer, majd dőlt össze, és még mindig nem tudjuk mi az, hogyan értelmezzük? Szégyen. Azt mondják ez a forradalom beépült a társadalmunk tudatában – de hogyan?

Jelen blogban "A  társadalommal" és ennek problémáival fogok foglalkozni (remélem lesz akit érdekel). Na most ebbe beletartozik nagyjából minden: politika, civilség, globalizáció - ezek a fő kedvenceim - és minden, ami minket érint e szép magyar, európai vagy éppen globális társadalmi szinten.

Nem bánnám ha lennének vitaindító kérdések, témák amelyekről valamelyest tudunk értelmesen beszélgetni. Sok esetben pedig étvágygerjesztőként linkelni fogok egy-két érdekességet édes hazánkról. Egyenlőre ennyi.